Sziasztok!
Úgy döntöttem nem törlöm a blogot, ezért hát itt a 2. fejezet.
Ezt most nem szemszög alapján írtam! Azért remélem érthető lett, és tetszeni fog.
Ja, és még valami. Tényleg örülnék, ha komiznátok, mert ha azt látom, hogy nem érdekel titeket, akkor nem töröm magam a folytatásért.
Szóval, ha valaki elolvassa az legyen szíves írjon legalább annyit hogy: jó vagy rossz.
ui.: nem találtam fejicímet, a címek nem az erősségeim :(
Na de nem szövegelek itt a feji :D
2. fejezet
Jacobnak fogalma sem volt, hogy merre tart. Azt sem sejtette, hogy már régen elhagyta Forks környékét. De Jacob Black már szinte nem is létezett. Az ember felett átvette a hatalmat az állat. Már csak az ösztöneire hallgatott.
Napok óta meg sem állt, csak épp annyi időre, hogy táplálkozzon. Nem volt oda a nyers húsért, de itt a szabadban nem válogathatott. Meg kellett ennie, amit elejtett. Nem akart visszaváltozni emberré, hogy normális ételhez juthasson.
A barátaira sem figyelt. Hiába, hogy Sam azt parancsolta hagyják békén őt, az aggódás, és a kíváncsiság túl nagy volt ahhoz, hogy ezt be is tudják tartani. Próbálták nyomon követni hol lehet, de nem jártak sok sikerrel. Jacob maga sem tudta merre járhat. Nem figyelt a táblákra, sem semmire, ami elárulhatta volna tartózkodási helyét. Nem is gondolkodott semmin. Már egy állat volt. Kizárta az emberi gondolatokat és vele együtt az emberi érzéseket is. Nem érzett sem szomorúságot, sem boldogságot. A késztetés, hogy tovább fusson erősebb volt bármely emberi érzésnél.
A fák összefüggő fekete fallá fonódtak össze körülötte. Egy pillanatra sem hagyott alább a tempóból. Az izmai erőlködés nélkül ütemesen húzódtak össze, és lazultak el. Hallotta, ahogyan az erdei állatok neszeznek körülötte, hallotta a távolban egy kis patak csörgedezését, és egy szarvascsorda patáinak dobogását. Ez volt minden, amit hajlandó volt meghallani.
Amióta elindult tart ez az érzéketlen állapot. Jacobnak sikerült elérnie, hogy teljesen megfossza magát minden érzésektől… A fájdalomtól, a szenvedéstől, még a dühtől is. Az erdő zajain kívül nem figyelt semmire sem. Nem akart gondolkodni. Néha eszébe jutottak dolgok, mikor pát pillanatra kiszakadt érzéketlen állapotából. Ilyenkor megjelent előtte szerelme, Bella arca, és nem tudta kiverni fejéből. Viszont ez még gyorsabb tempóra ösztökélte. Menekült előle. Tudta, hogy megfutamodni gyáva dolog, ő mégis menekült. Bármit megtett volna, csakhogy ki tudja verni fejéből, a rossz emlékeket.
Időnként – mikor nem sikerült érzéketlennek maradnia – eszébe jutott az apja is. Vajon boldogul egyedül? Nem esett baja? Gondját viselik? A legrosszabb esetre, hogy talán súlyosabb baja esett, vagy esetleg már eltávozott az élők sorából, gondolni sem mert. De hiszen most bármi történhet! Nincs otthon, nem tud vigyázni rá! Lehet, hogy legurult a lépcsőn a tolószékével, vagy más balesete volt. Ő pedig nem volt ott, hogy segítsen…
De nem! Ez nem történhet meg! Hiszen mióta jöhetett el? Jacob ilyenkor gyűlölte magát, és az érzéketlenséget, ami végigkísérte útját. Viszont enélkül nem bírta volna ki a szenvedést. Bár az állat nem úgy érez, mint az ember, ez önmagában nem elég. A fájdalom még így is túl sok…
Hirtelen, maga előtt látta la Push-t. Egy pillanatig azt hitte megint csak képzelődik, de ekkor zavaros gondolatokat hallott. Talán Seth volt az… Igen ez Seth! Viszont ekkor megjelent elméjében Bella arca, amit akaratlanul is továbbküldött Jacobnak, akit Ez ismét kizökkentett érzéketlen állapotából.
Önkéntelenül is lelassított. Megrázta hatalmas fejét. Ez a kép olyan volt neki, mint egy nagy pofon egyenesen a képébe. Annyira tiszta volt és friss. Az ő elméjében homályos és gyenge emlékkép maradt meg. De ez… szinte fájóan élethű.
Nem! Jacobban méhetlen harag gyúlt! Már érzett mindent. Elmúlt a közömbösség. És mivel most nem volt ember. még jobban felerősödött ez az érzés! A testét még jobban elöntötte a forróság. Mancsait belevájta a földbe, és újra kényszerítette testét a továbbhaladásra…
{Alex Russo}
Alex Russo a szobájában ült, és halálra unta magát. Nem volt kedve semmihez, és ha lett is volna, akkor sem tudná megvalósítani terveit. Számára ez a hely volt, a világ legunalmasabb helye. Egyetlen elfoglaltsága – ami körülbelül tíz percig foglalta le –, hogy varázsige segítségével növesztette a füvet, majd pálcájával tett egy hirtelen mozdulatot, és levágta ismét rövidre. Ezt párszor eljátszotta, de mikor kezdett egyre nagyobb lenni a fűhalom, jobbnak látta, ha lelép.
Eddig tartott a móka! Innentől kezdve csak bámult ki a fejéből és nagyokat sóhajtozott meg ásítozott. Alex mindig feltalálja magát, de itt nem talált semmit, ami felkelthette volna az érdeklődését.
- Alex kicsim gyere úszni – kérte az apja.
Ez jó ötletnek tűnt… mondjuk, lenyomhatná Justint a víz alá és jót nevetne azon, ahogyan kapálózik. Vagy elhitethetné Max-el, hogy egy szörny van abban a tóban. Már csak egy baj volt… Ha az anyja megtudja, megbünteti.
Végül úgy döntött mégis megy. Elvégre mit veszíthet?
Felvette a világoskék fürdőruháját, és lement a tóhoz, ami ott volt a házuk előtt.
A család minden tagja – és Harper, bár már ő is családtagnak számít – remekül szórakozott a vízben. Fröcskölték egymást, úsztak és volt, aki kint ült a parton lábát a vízbe lógatva.
- Alex gyere! – kiáltott ki a vízből Harper.
Nem tehetett mást. Ahhoz, hogy szórakozzon, be kell mennie a vízbe. Egy kicsit ódzkodva ugyan, de térdig beleállt, majd szép fokozatosan egyre mélyebbre ment.
A víz nem volt hideg. Épp kellemes hőmérsékletű. Az egyetlen dolog, ami nagyon nem tetszett neki az, hogy nem a már megszokott medence csempe van a lába alatt, hanem a tó köves talaja.
- De ugye állatok nincsenek benne? – kérdezte Alex, mikor rájött, hogy egy tóban más élőlények is lehetnek rajtuk kívül.
- Talán egy-két kisebb hal. de ezt tudnád, ha nem aludnád át a biológia órát – felelte Justin gúnyosan.
- Neked pedig lehetnének más barátaid is a biológia tanárom kívül – vágott vissza Alex frappánsan.
Justin erre nem tudott mit felelni, amin Alex jót nevetett.
Már megérte lejönni! – gondolta, Justin fancsali és dühös arcát látva.
