Prológus

Felteszem a prológust, de nem tudom mikor lesz az 1. fejezet. 

Ez elég bénára sikerült. Azért remélem még lesz aki elolvassa.

Annyira nem hasonlít a rendes Waverly place-re, de nem vagyok profi, sőt... totál béna író vagyok :S

Na nem húzom az időt...

Prológus

  

   - Anya kérlek, ne kelljen nekem is mennem! – nyafogtam.

   - Alex elég volt! Mindannyian megyünk és kész! – zárta le a témát majd folytatta a pakolást.

   - De mégis mi értelme van ennek?!

   - Az hogy a családunk egy kicsit jobban összetartson – mondta mintha ez teljesen egyértelmű lenne.

   - Nem kényszeríthetsz egy újabb idióta családi nyaralásra!

   - Pedig pontosan azt teszem! – vágott vissza egy kicsit már idegesen, aztán vett egy mély levegőt majd nyugodtabban folytatta – Nézd kicsim. Nem foglak egyedül itthon hagyni. Ez egy családi nyaralás. És addig, amíg a család tagja vagy neked is kötelező.

Egy kis gonosz mosoly ült ki az arcomra, ahogyan végiggondoltam mennyiféleképpen szakadhatnék ki a családból.

   - Ezzel nem azt mondtam, hogy varázsolj és érd el, hogy ne ebbe a családba tartozz! – javította ki előbbi mondandóját.

   - A fenébe! – dobbantottam a lábammal – Akkor hagy maradjak! – próbáltam meg újra.

   - Alex! Fejezd ezt be! Menj fel és csomagolj! – mutatott ki az ajtón.

Dühösen nyögtem egyet majd áttrappoltam a szobámba, és hangosan becsaptam magam mögött az ajtót. De amikor megfordultam úgy megijedtem, hogy majdnem sikítottam.

   - Harper az ég szerelmére mi a fenét keresel te itt? A szívbajt hoztad rám! – tettem a kezem a szívemre, ami hevesen vert.

   - Én csak gondoltam segítek pakolni. Mivel én már két hónapja bepakoltam – mutatta a kezén a kettest vigyorogva.

   - Hiszen a múlt héten döntöttük el hogy megyünk! – világosítottam fel. 

   - Tudom, de én azért bepakoltam, hogy később, ha talán eldöntjük, hogy nyaralni indulunk már ne legyek elkésve, és, hogy bepakoljak neked, mert ez úgyis az én feladatom lesz.

Értetlenül néztem rá. És mi van akkor, ha el se indulunk? De inkább nem szóltam.

Az arcomra gonosz mosoly ült ki.

    - O-ó! Én ismerem ezt a nézést! Most van egy újabb ötleted, ami miatt ismét bajba kerülsz.

    - Én nem fogok nyaralni menni. – mondtam még mindig az ördögi mosolyommal.

    - Ezt mégis hogy akarod csinálni? Anyukád azt mondta nem maradhatsz itthon. Ha csak nem használsz valami varázslatot, ami miatt itthon maradhatnál… - elmélkedett – Ó! – mondta mikor rájött, hogy rátapintott a lényegre - Értelek – mosolyodott el és bólogatott.

   - Pontosan – kezdtem el én is bólogatni.

   - Oké ez már kezd idegesítő lenni – szólaltam meg kb. fél perc bólogatás után. – Gyere! – ragadtam meg a karját és magam után húztam.

Anya most lent volt az étteremben, ami épp zárva volt.

Tökéletes! Nincs itt senki csak ő és mi.

Magálltunk a lépcső aljánál, elővettem a pálcám és elkezdtem mondani a varázsigét.

   - Itthon maradok és te hagyod!

     Nem lesz ellene semmi kif…

   - Alex! – kiáltott fentről apa.

Annyira hirtelen jött, hogy még a pálcámat is elejtettem, ami szépen lassan, fokról-fokra legurult a lépcsőn, hangos koppanásokkal.

   - A csudába! – morogtam halkan.

Anya a lépcső felé fordult és szerencsétlenségemre a pálcám pont a cipője orránál állt meg.

Én meg sem mozdultam. Dermedtem guggoltam a lépcsőn, reméltem, így nem vesz észre.

   - Alex attól, hogy nem mozdulsz, látlak! – világosított fel. – És mi ez? – vette fel a pálcám – Képes lettél volna, varázslatot használni csakhogy megúszd a nyaralást?

Kelletlenül felkeltem.

   - Ugyan már – pöffentettem – Ne mond, hogy meglepődtél! – próbáltam elviccelni, de nem jött be. Anya csalódottan nézett rám.

   - Megyek pakolni – mutattam felfelé és a mosolyom elhalványodott, majd mikor már nem látta az arcom, vágtam egy grimaszt és szép lassan felvánszorogtam a lépcsőn, Harperrel a nyomomban.

Mikor felértem ledobtam magam az ágyra. Fejemet oldalra fordítottam és egy pillantást vettem a – még mindig üres – bőröndömre. Semmi kedvem nem volt pakolni… De miért is kellett volna?

   - Harper! – kértem, ami inkább parancsnak hangzott.

   - Tudtam, hogy ez lesz! – sóhajtott megadóan és elsétált a szekrényemhez.

Csendben elmosolyodtam rajta, de aztán beugrott, hogy milyen szörnyűek is lesznek az elkövetkezendő hetek...