3. fejezet

 Sziasztok. 


Itt a 3. fejezet egy kicsit késve ugyan, de most kárpótlásul hosszabb lett :D
Tettem bele képeket is, és hogy a lány hogy néz ki annak nem tudom lesz-e még szerepe.

És légyszi komikat *-*

 3. fejezet

A medve

{Alex Russo}

Nem is volt olyan rossz a tóban. Sikerült egy párszor lenyomnom Justint a víz alá, és jól sejtettem vicces volt, ahogyan kapálózott – a mellig érő vízben –, hogy megfullad. Max-el nem volt ilyen egyszerű. Őt, ha leszorítottam kérte, hogy ismételjem meg. Furán néztem rá, de megtettem. A víz alól kitűnve megrázta a fejét, aztán újra felém fordult és kezdődött elölről. A negyedik után már nem volt kedvem folytatni, ezért kimásztam a vízből és leültem a partra anya mellé.
   -    Nézd Alex, hát nem csodálatos ez a nyugalom – sóhajtotta és elnézett a távolba.
Igaza volt. Ha ez a nyaralás nem lenne, számomra egy kínszenvedés talán még élvezném is. A kilátás gyönyörű. Ahogyan a nap megcsillan a víztükrön, és a sugarai kecses táncot járnak egyszerűen varázslatos.
   -    Tényleg szép – ismertem be.
Anya felém fordult. A tekintete tele volt boldogsággal, nyugalommal és most furcsamód hiányoltam a csalódást, amit már annyira megszoktam.
   -    Lásd be, ez az eddigi legjobb büntetésed.
   -    Volt már rosszabb is – vetettem oda.
   -    Talán ha nem úgy állnál hozzá, hogy semmiféleképpen nem fogod magad jól érezni – tért vissza a kioktató énje.
   -    Persze… mégis mit lehet itt csinálni? – szálltam vitába.
   -    Mondjuk, érezd jól magad!
   -    Mégis, hogy tudnám magam jól érezni egy kényszernyaraláson?
Anya kezdte elveszteni a türelmét, de nem akart dühbe gurulni. Vett egy mély levegőt majd lassan kifújta.
   -    Alex! – tette kezét az enyémre, ami mellettem hevert. – Ne rontsd el ezt a csodás napot – kérte nyugodtabb hangon. 
Ahogyan a szemébe néztem furcsa érzés fogott el. Nem tudtam volna tovább vitatkozni, pedig lett volna még mit mondanom.
Kihúztam a kezem az övé alól, bementem a házba és átvettem a bikinit egy rendes ruhára. Nem volt hideg kint – pedig már késő délután volt – ezért felvettem egy egyszerű farmert meg egy pólót, rá pedig még egy vékony hosszú ujjú felsőt. Lebaktattam a lépcsőn, a konyhából magamhoz vettem egy almát csak, hogy rágcsáljak valamit, és kimentem. Körbenéztem. Előttem a tó volt, mellettem jobbra az út, amelyen jöttünk – körülötte fákkal -, mögöttem a ház, balra tőlem pedig megint csak erdő. Beleharaptam az almámba és elindultam visszafelé az úton ahonnan jöttünk, hogy miért arról fogalmam sincs. Meguntam már, az otthon ülést. Így legalább felfedezem egy kicsit a terepet.
Kb. öt perc gyaloglás után már megbántam, hogy elindultam. Nem volt itt semmi különleges. Csak fák, bokrok, meg madarak. Ráadásul az almám is hamar elfogyott. De ekkor hangokat hallottam. Emberek hangját. Szóval nem csak mi vagyunk itt?
Kíváncsi lettem, így elindultam arra amerre az embereket sejtettem.
Az egyik fa mögül hirtelen egy frizbi repült elém. A lábamtól pár centire ért földet. Lassan lehajoltam és felvettem. Egy nagyon kis egyszerű kék frizbi volt.
   -    Megyek érte – kiáltotta egy fiú hang.
Hamarosan onnan, ahonnan a frizbi jött egy fiú alakja tűnt fel. Ahogy meglátott engem lelassított, de még mindig felém tartott.

 

   -    Szia – mosolyogtam vissza. 

   -    Azt hiszem, az, az enyém – mutatott a kezemben lévő tárgyra. 

   -    Jah, tényleg – nevettem tettetett meglepettséggel zavaromban, és visszaadtam. 

   -    Kösz. Egyébként Anthony vagyok – nyújtotta a kezét. 

   -    Alex – fogadtam el a kézfogást. 

   -    Ti is itt nyaraltok? – kérdezte. 

   -    Igen. Bár nekem semmi kedvem itt lenni. 

   -    Nem olyan rossz ez a hely, mint amilyennek látszik. Ha akarod, körbevezethetlek – ajánlotta, zavartan a fejét vakargatva. 

   -    Az nagyszerű lenne – lelkesedtem. 

Hogyis mondhattam volna nemet egy ilyen helyes fiúnak? 

A szeme barna volt, éppúgy ahogyan a haja is. Az arca gyönyörűen ívelt… 

   -    Remek, akkor mondjuk holnap? – Úgy látszott neki sincs ellenére egy közösen eltöltött nap. 

   -    Tökéletes. 

De épphogy kimondtam, sikítást hallottunk a távolból. Mindketten arra kaptuk a fejünket, majd ismét egymásra. Az ő szemében visszatükröződtek az én érzéseim: félelem ijedtség és aggodalom. 

   -    Ez megszokott nálatok? – kérdeztem remegő hangon. 

   -    Nem nagyon. 

Amerről a sikítást hallottuk egy lány szaladt ki a fák mögül. 

   -    Medve! – kiáltotta. A rémület az arcára fagyott. A haja csapzott volt és tele volt kis levelekkel. A ruhája sáros. Valószínűleg eleshetett futás közben. 

Anthony, a családja és én is, odasiettünk. 

A lány térdre hullott és úgy lihegett.

   -    Mi történt veled? – hajolt föléje egy középkorú nő. Alighanem Anthony anyja. 

  -    Egy medvét láttam! Hatalmas volt! Épp egy szarvast evett! Én meg menekültem – zihálta a sírás határán. Hallra rémült. Kb. velem egyidős lehetett, vagy fiatalabb. Haja szőke, kék szeméből sugárzik a rémület. 

   -    Nyugodj meg – kérte lágy hangon a nő. – Gyere be és igyál egy kis teát. 

Gyengédem megfogta a lány karját és felsegítette, majd lassan elindultak befelé a házba, amelyik olyan volt, mint a miénk.

   -    Most mennem kell. Holnap találkozunk – búcsúzott el Anthony. 

   -    Segíthetek valamit? – ajánlkoztam, amin én is meglepődtem. Nem szokásom segíteni. De ahogy visszagondoltam szegény lány arcára… 

   -    Nem hiszem. Most az a fontos, hogy meg kell nyugtatnunk. 

   -    Rendben. Szia – köszöntem el, és elindultam haza. 

   -    Alex! – kiáltott utánam. Visszafordultam. – Várj, hazakísérlek.  

Visszautasíthattam volna mivel itt lakok nem messze, de egy kicsit paráztam egyedül sétálni az erdőben, amiben egy medve leselkedik rám. 

Utolért és együtt mentünk tovább.

   -    Messze laksz? – kérdezte. 

   -    Nem igazán. Kb. 5 percre innen – feleltem. 

Csendben haladtunk, a fák sötét fala mellett. 

Félsz? – kérdezte cinikusan megtörve a csendet. 

A válasz egyértelműen igen – főleg hogy otthonmaradt a pálcám -, de ezt a világért sem ismertem volna be. 

   -    Nem – füllentettem. 

Elmosolyodott, a sötétben. 

   -    Mi lesz a lánnyal? – kérdeztem hirtelen. 

   -    Nem tudom. Egyenlőre, semmit sem tudok. De majd ha egy kicsit megnyugodott kifaggatjuk. 

Nagyot nyeltem, de nem kérdeztem többet. 

Anthony egészen az ajtónkig kísért, aztán elbúcsúztunk és én végre biztonságban éreztem magam a négy fal között.