4. fejezet

Sziasztok! 

Itt a 4. fejezet. 

Remélem elnyeri a tetszéseteket :D ha igen akkor lécci írjátok le komiban *-* Ha nem azt is :P 

A komihatár még mindig 10! 

Jó olvasást :D 

4. fejezet

Másnap reggel arra ébredtem, hogy a szemembe sütött a nap. Kinyitottam, de abban a pillanatban vissza is csuktam, mert az erős fény bántotta. Megdörzsölgettem a szemeim és felültem az ágyamban, egy ásítás kíséretében. Kinyújtóztattam elgémberedett karjaimat. A pillantásom a mellettem lévő üres ágyra tévedt. Szóval megint én keltem fel utoljára…

Kikeltem az ágyamból és beletúrtam a hajamba.

Akár egy szénaboglya. Ezt a gondolatot megerősítette mikor a tükör elé álltam.

Kihúztam az ágyam mellett lévő éjjeliszekrény fiókját és kivettem belőle a pálcámat. Egy suhintással elintéztem a frizura gondot. Egyszerű frizurát választottam. Csak simán felcsatoltam a frufrumat a fejem tetejére.

Elégedettem elmosolyodtam és ugyanezzel a módszerrel felöltöztem.

Kezdtem éhes lenni ezért egy kicsit még álmosan lemásztam a konyhába.

     - Reggelt – köszöntem. Lent volt anya, Max és Harper.

     - Nahát, ki tért haza! Megtudhatnám mégis merre jártál tegnap este? – kért számon anya nem túl kedvesen.

     - Én csak… körülnéztem – feleltem. Nem akartam felzaklatni őket is a medve hírével. Hiszen mi van, ha az a lány csak valami bokrot látott és megijedt? Sose lehet tudni… Semmit sem tudok róla, de és furcsamód már nem is annyira érdekel.

     - És szabadna tudnom merre nézelődtél?

     - Erre-arra. Mindenfele.

A konyhaszekrény felé vettem az irányt, és kivettem belőle egy doboz gabonapelyhet, majd a hűtőből a tejet és nekiálltam reggelizni.

- Hé, Alex, idesüss! – mutatott Max a tányérjába. Volt még benne pár darab gabona és az úgy állt össze mintha egy emberi fej lenne – vagyis csak a szem, száj, orr –, de eléggé fancsali képet vágott. – Pont olyan, mint Justin – nevetett.

- Tényleg! – ismertem el nevetve. – Mint amikor azt mondták neki, hogy már túl öreg a babáihoz és el akarták venni tőle. „Nee csak a babáimat neee!” – próbáltam utánozni a sírós hangját és fejét. Majd eszembejutott, hogy ha most itt lenne, tutira azt mondaná: Azok akcióhősfigurák!

- Felviszem a szobámba és bekeretezem  – jelentette ki Max és elindult fel a lépcsőn.

- De Max – szóltam utána. – Ez tejben van, ami megromlik, ha nem eszed meg… - próbáltam világosítottam fel.

- Szuper! Legalább jó pépes lesz – felelte és már el is tűnt a lépcső tetején.

Furán néztem utána, de aztán hagytam az egészet. Hagy csinálja, ha akarja.

- Max, az ég szerelmére nem viheted fel a reggelit a szobádba! – ment utána anya. Magamban jót nevettem rajtuk.

Így már csak ketten maradtunk, Harper és én.

Nem volt túl beszédes kedvem ezért csendben ettem, de csakhogy ne unatkozzam minden egyes falat megrágása közben őt bámultam. Feltűnően.

A tervem bevált, kezdte magát kellemetlenül érezni. Eleinte próbált úgy tenni mintha észre se venné, de aztán egyre gyakrabban pillantott felém, és én alig tudtam visszatartani a kitörni készülő röhögésem.

- Á, értem már. Azt akarod, hogy kellemetlenül érezzem magam – jött rá a tervemre.

- És bejött? Kezded magad kellemetlenül érezni? – a hangomban hallani lehetett egy kis gonoszságot.

- Nem mondhatnám – vallotta be. - Minden reggel így nézel apukádra is.

Elröhögtem magam, úgy, hogy majdnem kiköptem a kajámat.

- Tényleg, de olyan vicces, ahogyan próbál zavartan másfelé nézni, majd elege lesz és kimegy. Aztán meg visszajön a kajáért – játszottam el a jelenetet a kezeimmel.

- Mit csinálsz ma? – kérdezte váratlanul.

Nem tudtam elmondhatom-e neki mit is terveztem valójában. Hiszen mi van, ha valami közbejön Anthony-nak és nem tud értem jönni. Akkor egy kicsit gázos lenne a helyzet.

            - Öhm… programom van.

            - Miféle programod? - faggatott tovább.

Még mindig nem tudtam biztosan elmondjam-e neki.
           - Miért érdekel? – kérdeztem gyanakodást színlelve.

           - Csak kérdeztem, de ha nem akarod elmondani, akkor nem muszáj.

           - Helyes, mert én nem is akarom! – vágtam rá, de azért reménykedtem benne, hogy még egyszer megkérdezi.

           - Na jó, mond – ült le velem szemben. Túl jól ismer.

           - Hát, ha már ennyire nem hagysz békén miatta… - pöffentettem, aztán elmosolyodtam. Örültem, hogy elmondhatom, mert egyébként sem tudok titkot tartani. – Szóval tegnap este elmentem sétálni, és képzed, nem csak mi vagyunk itt! – meséltem felfedezésem.

           - Persze, hogy nem csak mi vagyunk itt Alex. Ez nem az őserdő vagy egy lakatlan sziget. Oda majd Justinnal fogunk költözni, és csak mi leszünk… 

           - Te nem Zeke-kel jársz? – vontam fel a szemöldököm.

           - Nem azt mondtam? – vihogott zavartan. Ráncoltam a szemöldököm, de most sokkal jobban akartam mesélni, minthogy azt hallgassam amint kínosan próbálja magát kimagyarázni.

           - Térjünk vissza rám. Szóval tegnap találkoztam egy irtó helyes sráccal, és úgy volt, hogy ma randizunk, de nem tudom mi lesz, mert lehet hogy van valami gond azzal a lánnyal… 

            - Várj, milyen lánnyal? – szakított félbe.
            - Megtámadta egy medve, de kit érdekel most az a lány? Én épp arról beszélek, hogy lehet, hogy nem jön el és én sem mehetek, mert ez az ő dolga lenne, hogy értemjöjjön – hadartam egy kicsit már kétségbeesve.

- Igazad van, kit érdekel egy lány, akit medvetámadás ért mikor érted nem jön egy fiú? – ironizált, ami nekem nem esett le egyből.

- Köszönöm! Végre valaki, aki megérti! – könnyebbültem meg.

- Alex nem gondolod, hogy az életben vannak fontosabb dolgok is nálad?

- Igazad van! Velem kell jönnöd és úgy megyünk mintha meg akarnánk látogatni azt a lányt! Harper egy zseni vagy!

           - Én nem így értettem… de áh, miért is strapálom magam! Gyere, menjünk készülődni – adta meg magát.

Elmosolyodtam és felhúztam magammal az emeltre.